Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Magasfeszültség Lakner Zoltán, Magyar Hírlap, 2006. október 2. A kérdés csak az, mibõl derül majd ki, hogy meghallotta a választók szavát A koalíció alaposan elvesztette a helyhatósági választást. A megyei közgyûlések esetében teljes a kudarc, a megyei jogú városokban érzékenyek a veszteségek, a fõvárosban erõsödött az ellenzék. A kormánypárti gyõztesek csak szoros küzdelemben nyertek. Szûk fél év alatt fordult meg a közhangulat: a koalíció tavasszal még masszív parlamenti többséget szerzett. A kormánypártok veresége a helyi választásokon nem szokatlan. A Kohl-korszak végén a CDU sorra vesztette el a tartományi választásokat, majd az SPD sorsa volt hasonló. Mégse követelte senki a szövetségi kormány lemondását – Schröder maga választotta, alkotmányértelmezési vitát kiváltva az elõre hozott választást elõremenekülésként –, holott a német tartományok politikai jelentõsége minden tekintetben meghaladja a magyarországi megyékéit. Azt a politikai következtetést viszont le lehetett vonni, hogy ha a kormány nem változtat irányvonalán, akkor megbukhat, amikor a maradása vagy távozása lesz a tét. Az államfõ üzen A köztársasági elnök a kampány és a kampánycsend után, de még az eredmények megismerése elõtt visszatért a "morális válság" problémájára. Nemcsak keményen bírálta a kormányfõt, hanem utalt arra: a parlamenti többség helyreállíthatja a bizalmat, ha a miniszterelnök megválasztásához fûzõdõ jogával él. Túllépte-e a köztársasági elnök a politikai nyilatkozattételi jog adta kereteket? Könnyen lehet, hogy igen. De legalábbis szokatlan, hogy az államfõ politikai döntésre szólítja fel a parlamentet, körülírva a döntés tartalmát, ráadásul épp a miniszterelnök iránti bizalom ügyében. Ez az államfõi aktus nehezen összeegyeztethetõ a pártpolitikai küzdelemtõl való távolmaradás követelményével. Két héttel ezelõtt Sólyom László nem tett javaslatot a parlamenti többségnek, ellenben felszólította a miniszterelnököt: az õszödi szónoklat kapcsán ne a politikai elit felelõsségérõl beszéljen, hanem vállalja e felelõsség rá esõ részét. Az államfõ valószínûleg azért tartotta fontosnak ennek megismétlését és kiegészítését, mert a miniszterelnök nem változtatott a beszédbõl erényt kovácsolás magatartásán. A koalíciós frakcióknak szóló üzenet pedig azért fogalmazódhatott meg, mert Sólyom a morális válságot elvontabb, a pártpolitikán túlmutató problémának tekinti. Így értelmezve a szituációt, lehetségesnek tartotta, hogy államfõként megfogalmazza a válság feloldására irányuló javaslatát. Arról persze hosszan lehetne vitatkozni, hogy a mai helyzethez vezetõ okok köre leszûkíthetõ-e a májusi beszéd körüli botrányra, a költségvetési kiigazítás szándékának letagadására. Vitatott lehet az is, hogy az államfõ mennyire áll felette a morális válságnak, vagy mennyire részese. Ám kétségtelen: nem lehet mindig mindent azzal elintézni, hogy a másiknak is vaj van a fején. De most is igaz: mindenki mástól várná, hogy kezdje meg a felelõsségvállalást. Sólyom az ellenzéknek is üzent. Elkerülhetetlennek nevezte a megszorítást, és helytelenítette, hogy a Fidesz elnöke népszavazásnak nevezi az önkormányzati voksolást. Azt is világossá tette, hogy a parlamenti választás eredménye más aktus révén nem írható felül, s a miniszterelnökrõl is az országgyûlési képviselõknek kell szavazniuk. Ezért vetõdik fel a kérdés: ha az államfõ tudja, hogy nem dönthet, akkor érdemes volt-e praktikusan a miniszterelnök leváltását javasolnia, belépve a pártpolitika arénájába, és ott támadásoknak kitenni magát? Orbán nyomást gyakorol A Fidesz nagy fölénnyel nyerte meg a választást. Pontosnak mondható Orbán Viktornak az a megfogalmazása, hogy a kormánnyal való elégedetlenség a Fideszre leadott voksokban nyilvánult meg. A Fidesz-elnök immár nem bukott politikus. Ismét lehetségesnek tûnik, hogy visszatérjen a hatalomba, még ha nem tudni is, mikor kerülne terítékre ez a kérdés. Az október 1-jei választás másik fontos tanulsága, hogy a Fidesszel és az Orbánnal való "riogatás" nem csodafegyver: nem mindig segít a kormánypártokon. Az ellenzéki pártelnök úgy véli, programja végre elfogadásra talált, stratégiája, ha késéssel is, de igazolást nyert, s most a nyomásgyakorlás fokozásának taktikáját folytatja. Szerinte "a koalíciót leváltották", ezt az MSZP és az SZDSZ képviselõinek tudomásul kell venniük. Orbán mozgástere nagyobb Sólyoménál: parlamenti képviselõként megnyomhatja a "nem" gombot a bizalmi szavazás alkalmával. A többi azonban csak szó: a "történelmi választás", a "rendkívüli válsághelyzet" kifejezéseknek nincs relevanciájuk a kormánypárti frakciók Gyurcsány Ferenc iránti bizalmát illetõen. A Fidesz szóvivõje megköszönte az államfõ útmutatását, majd a párt elnöke, mellõzve a parlamenti döntés szükségességére vonatkozó elnöki szövegrészeket, nagygyûlést hirdetett az Országház elé. Arra a napra, amikor a képviselõk bizalmi szavazáson döntenek a miniszterelnökrõl és programjáról, s arra az esetre, ha a miniszterelnök nem távozik. Orbán talán azt kívánja elérni, hogy az MSZP képviselõi a bizalomvesztés minél több megnyilvánulásával szembesüljenek. Vajon mi történik, ha a koalíciós frakciók ezzel együtt bizalmat szavaznak Gyurcsánynak? Gyurcsány kitart A miniszterelnök "hallja, érti" a választók véleményét, de folytatja "a kiigazítás, a reform és a fejlesztés programját". Meg sem említette, hogy esetleg módosít a politikáján. Ez nemcsak a feszültséget nem csökkenti, hanem a kormányzati politika hosszú távú kockázatait – márpedig a koalíció szerint van értelme a táv hosszúságáról beszélni – sem mérsékli. Kicsi a valószínûsége annak, hogy az MSZP és az SZDSZ képviselõi leváltanák a miniszterelnököt. Tudják: Orbánnak nem elég Gyurcsány skalpja. Elõre hozott választást akar. A kormánypártokra nehezedõ nyomás aligha csökkenne, ha hátrálni kezdenének. A helyzet más, mint 2004-ben. Akkor két év után látták: Medgyessy Péterrel nem nyerhetnek újra, mert nincs program, azonosíthatatlan a kormányzás iránya. Most viszont úgy gondolhatják: éppen csak elkezdtek valamit. Nem számítottak ugyan katasztrofális vereségre az önkormányzati választáson, de egy-két nehéz év szerepelt a kalkulációban. A kérdés csak az – ha a bizalmi szavazást megnyeri a kormányfõ, és a Kossuth téri Fidesz-tüntetés se tántorítja el –, mibõl derül majd ki, hogy meghallotta a választók szavát. Szép tétel, hogy nem a népszerûségre való tekintettel kell politikai irányt választani. A Gyurcsány-kormány olyan ügyeket nyitott meg, amelyektõl elõdei visszahõköltek. Sok esetben privilégiumokat akar megtörni. Erõs érdekérvényesítõ képességû csoportok jelennek meg a társadalom szószólóiként, miközben kizárólag saját magukat képviselik. Ám ahogy – Dosztojevszkijjel szólván – legalábbis kérdéses, "keresztülhazudhatjuk-e magunkat az igazságig", az is kérdés, támogatás nélkül át lehet-e evickélni a reformok konfliktusain. Egy ambiciózus program végrehajtásakor a megingathatatlanság fontos erény, de nem azonos a kompromisszumképtelenséggel, ahogyan a megegyezés sem egyenlõ az önfeladással – miközben nyilvánvaló, hogy a reformoknak nincs "királyi útja", s nem mond igazat, aki azt állítja, õ ismer ilyet. A reformválság el is húzódhat. Ha a különbözõ szereplõk úgy érzik, kihagyják õket a döntésekbõl, akkor valószínûleg a döntés eredményével sem lesznek elégedettek. A reformpolitika módszertana kérdõjelezõdik meg, ha a kormány nem képes minimális bizalmat, de legalább türelmet biztosítani a munkájához. A vasárnapi vereség alkalmat kínál a kormánypolitika (további) arcvesztés nélküli megváltoztatására. Az önkormányzati választás nem üzenet volt, hanem maga a szankció. A koalíció támogatottsága már a nyáron lezuhant, október 1-jén pedig több száz önkormányzati pozíciót veszített. A Fidesz nem elégszik meg ennyivel. A miniszterelnök semmilyen változtatást nem helyezett kilátásba. A riválisok elképzelései kizárják egymást. A játszma zérus összegû, s nem látni a végét. Lakner Zoltán Magasfeszültség, Magyar Hírlap, 2006. október 2.